Hory (Czech)
Ten divný kraj, kde horský vítr fouká a pýrů podeschlých je plna chudá louka i myších nor, kde obilí jen sporé klasy metá, hruď země zdá se od dávna být kleta, sám boží tvor.
Kde les je oblast vyloučená z žití, směs mrtvolná se z dechu jeho cítí a zánik svic, mok všech ran světa, slanost slzí žravá kde místo vůně šerem vyvětrává z hub, pryskyřic.
Kde zeje tůň, v níž živočicha není, jíž hladinu jak onyx černý mění jen šera vliv, kde datel ve kmen vydoutnalý tesá, jak kopal hrob by mrtvé duši lesa, sám z trestu živ.
Ten divný kraj a lidé příkří, suší, o nevlídné a nepřístupné duši, již halí stín, tak zamlklí a v kontemplaci svadlí, již stojí však, kde jiní by už padli kams do hlubin.
Ten divný kout, kraj zakrslin a kleče, kde křemením slap křišťálový teče a jehož břeh je nahý, fádní, bez rokytí, květů a šepce tutéž monotonní větu, mdlou pro poslech.
Kde nad vším všudy tane vláda hlucha, ni nedotkne se v zjemnělosti ucha van zvučných sil, ba zdá se téměř, že by bylo lépe, bys v prsou srdce zvonící a slepé též nenosil.
A kde jsou sivé, k zemi stisklé chaty, jež bída hlídá, červivými vraty z nich hledíc ven; co oběť plachou, polapenou v síti stav tkalcovský je tupě slyšet bíti co noc, co den.
Kde léta krátká, předlouhé jsou zimy, pár chvilek jen pod stromy rozkvetlými lze ztrávit snad a srdce zdá se právo k tomu míti, jen prahnout suše po smyslném žití, ne milovat... (19... ?) Uploaded by | Efraim Israel |
Source of the quotation | https://www.petr-fabian.cz/zapomenute/opolsky/opolsky.pdf |
|
Hegyek (Hungarian)
E bizarr táj, hol örök hegyi szél jár, hol egérlyuggatta, tarackkal teli rét vár mindenfelé, hol csak sovány kalászt nevel a búza, az átok földjét még az ág is húzza, az Istené.
Hol nem az élet lakhelye az erdő, a lélegzete hulla bűze, fertő, mérges, hamis, világsebeknek gennye, könnye csobban, illat helyett vakhomályt lehel ottan a gyanta is.
Hol vízmély ásít, nincs lent lény mi éli s színét fekete onyxra cseréli az éj, mi kél; hol reves fába rossz odvat a harkály: az erdő lelkének űr-ravatalt váj; átok, hogy él.
Bizarr a táj s a nép mogorva abban, megközelíthetetlen, faragatlan, a lelken árny, de áll, bár hervad kontemplációba, mindenki más már mélybe hullott volna, mind, valahány.
E furcsa hely, görbe a háta, térdel, hol kvarcon zúgó zúg kristályvizével s a partvonal pucér, fád, semmi virág, semmi szikla, egy monotón szót mormol egyre vissza; alélt a dal.
Hol minden felett honol a süketség, kifinomult fülekbe nem remeg rég akkord, se nesz, sőt azt gondolnád, sokkal többet érne, ha kebledben zengő s vak szív nem élne, hisz porba vesz.
Hol szederjes színű viskók lapulnak, nyomor jut nekik, szú a kertkapuknak, mind egyre megy: mint megkötözött áldozati állat a szövőszék részei rúgkapálnak, éj, nappal egy.
Hol röpke nyár jön végtelen telekre, nyílik virág de máris leperegne, hogy ne legyen, s a szívnek mintha más nem volna vágya, mint érzékiség sivár rideg ágya, nem szerelem...
|